Bűnös élvezetek // Irodalom team tavaszi írások (II.)

Az Irodalom team 2024. tavaszi félévében számtalan izgalmas alkotás született, most a legjobb írásokat szedtük csokorba. Akad, akinek a novellája kép alapján íródott, akad, akinek hívószóra vagy első mondat alapján kellett kitalálnia saját történetét.

Gyűléseink alkalmával 25 percünk van megvalósítani ötleteinket: az itt látott alkotások is ilyen 25 perces gyakorlatok alatt készültek.

Jó olvasást!

Hajdu Gréta – Bujaság

– Oldozzon fel atyám, mert vétkeztem.

– Mi a bűnöd?

– Nem tudom. Maga igen? Már gyerekként is bűnösök vagyunk. A magzatvíz se mossa le amit az a két lúzer az elején elcseszett.

– Lányom!

– Elnézést atyám, ma valahogy ideges vagyok. Nem Ádámra és Évára gondoltam, hanem a szüleimre.

– Tisztelned kell a szüleidet!

– Higgye el atyám, én tisztelem őket. Nincs, aki jobban felnézne rájuk, elhiszi? Engem felnevelni, kérem az nem nyaralás.  

– Gyermekem, vissza a tárgyra.

– Hát persze, hol is tartottam? Ja igen. A hét főbűn legsúlyosabbikánál. Rágyújthatok?

– A gyóntatófülkében?

– Igen itt, ahol nem lát Isten.

– Isten mindig veled van, lányom.

– Na pont ettől féltem. Ismeri azt a kifejezést, hogy bűnös élvezet? Szerintem ez hülyeség… elnézést, szóval papíron nem működik. Mint a keserű csokoládé. Minek van benne a keserűség, ha csupán élvezetből esszük, érti? Nonsense.

– Nem értem ez hogyan kapcsolódik a tárgyhoz, de folytassa.

– Folytatom is! Azt hiszem, maga keserű. De csak mert megtapasztalta, milyen a tejcsoki és vissza csöppent ebbe az Istenverte ingerszegény templomba.

– Ezt meg hogy érted, lányom?

– Úgy, hogy egyszer már rájött, hogy a főbűnöket is Isten teremtette. A keserű csokoládé miatt. Na persze nem mindenkinek való. Maga is megcsömörlött, ugye?

– Hogyan mersz engem rágalmazni?

– Azt hiszem, mégiscsak rágyújtok.

– Ez nem bűnbánat! Kifelé! És gyere, vissza, mikor komolyan gondolod.

– Halál komoly vagyok. Maga már egyszer biztos felgyulladt ebben a fülkében, mint ez a cigaretta. Olyan régen, hogy megkopott már ez a pad de olyan élénken emlékszik rá, mintha tegnap lett volna.

– Hogy merészelsz…?

– Nem zavarom tovább, megyek is. Viszlát APÁM. 

Dobai Zsófia

Mély levegő be- Szorítsd meg minden izmodat.
Majd fújd ki és engedj el minden feszültséget.
De van, amit nem lehet.
Van, ami fájt és szorít, majd tép,
de el csak nem enged.
Ezzel mi a helyzet?
Béke, nyugalom, harmónia.
Az életemben marad teória.
Van, aki marad és van, aki megy,
marad helyette cinizmus, magány,
üresség és egy tetem, akit nem temettek el.
Oké, de jól vagy?
Jól.
Biztos?
Biztos.
A felhők fölött mindig süt a nap.
Hiszed, vagy tudod?
Tudom.
Jó lehet.

Körhöcz Bence – Amanda

Rendkívül nehéz teljesen besötétíteni egy szobát. Amikor még Amanda élt, megtanultam a lehető legprecízebben megszüntetni minden fényforrást. A kulcslyukat egyszerű betömni, az ajtó alatti rést is könnyű eltakarni egy pokróccal, de ez a ház öreg, mint az országút. A deszkákból ácsolt falakon számtalan rés szalad végig és fénylő pókhálókat sző a szobába.

Kicsit izgatott vagyok, de nem mutatom. Próbálok mindent kizárni a gondolataim közül, és csak a munkára koncentrálni. Módszeresen fedem el az apró lyukakat.

Néha azt érzem, szalmából akarok házat építeni: elég egy fuvallat és minden odalesz. De pont ez a gondolat visz előre, hogy azért is folytassam.

Négy órámba telik, mire teljes sötétség terít be, de tudom, hogy ez még mindig nem elég. Várok egy kicsit, hogy a szemem megszokja a végtelent. Ezúttal azonban nem körvonalazódik semmi. Hosszú percekkel később is ugyanolyan áthatolhatatlan vaksötét falja a helyiséget.

Tökéletes, gondolom magamban.

Kimegyek a furgonomhoz és a lehető leggyorsabban a házba viszem a lányt. Még eszméletlen, hála isten. Az évek alatt megtanulja az ember, mennyi kloroformot kell használni, hogy kellő ideig aludjanak. (Igaz, szívbénulást és májkárosodást okoz, de csak ezt tudtam szerezni. Az asszisztens amúgy is mindig ott szaglászik a gyógyszereknél, amióta tavaly eltűnt 2 doboz orvosi marihuána. Az nem én voltam, de lehettem volna. Szóval azóta sokkal nehezebb bármit is elhoznom onnan, ezt az adagot is épphogy meg tudtam szerezni.)

A szobába lépve gondosan becsukom az ajtót, és az ágyhoz szíjazom a lányt. Megvárhatnám, hogy felébredjen, de már türelmetlen vagyok, így lelocsolom vízzel az arcát. Mikor nem reagál, párszor megpofozom, de csak finoman, nem akarok fájdalmat okozni neki.

Hallom, hogy ébredezni kezd. Légzése fokozatosan gyorsul. Rájön, hogy meg van szíjazva. Feszül a csuklóján, a derekán és a lábain.

– Mi ez? Hol vagyok? – kérdezi erőtlen hangon.

Nem válaszolok egyből, megvárom, hogy teljesen magához térjen.

– Hahó! – Immár hangosabban. – Segítség!

– A maga neve Amanda. – szólalok meg.

– Mi? Nem, ez valami félreértés. Én nem…

– A maga neve Amanda – ismétlem erősen. – Balesete volt, amely során elveszítette a látását. Bemutatkoznék. Dr. Gordon vagyok, az orvosa.

Pesze Alexandra – Egzisztenciális krízisre fel!

Egy nap hányszor gondolkodsz el azon, hogy mennyire ismered a hozzád legközelebb álló embereket? Egyáltalán megfordult már a fejedben ez a kérdés? Tudod kik a szüleid? A barátaid? A párod? Önmagad?

Mi az, ami meghatározza, hogy kinek tartod Magad? Az eredményeid? A személyek, akikkel körülveszed Magad? A gondolatok, amik átsuhannak a fejeden? Ki vagy Te?

A válasz egyszerű. Egy nagy halom sejtkupac vagy, akit jól időzített elektromos impulzusok halmaza működtet. Egy báb vagy. A múltad bábja. Szüleid múltjának bábja. Nagyszüleid, felmenőid múltjának bábja. Egy őstörténet bábja vagy. Egy test. Ösztönlény. Gyarló létforma. Ember.

A válasz bonyolultabb. Egy lélek vagy, akit gondolatok halmaza határoz meg. Nem vagy más, mint egy eredménye múltak döntéseinek, rabja jelen döntésinek és szolgája egy eljövendő döntéseinek. Elektromos impulzusok által rángatott, de gondolatok által sínen tartott mechanizmus vagy. Egy lélek vagy. Egy bábba zárt világ. Csillagok gyűjtője, egy vég végtelensége, mélyeknek mélysége. Ember.

A válasz lehetetlen. Nincsen. Mik vagyunk? Mi a célunk? Miért vagyunk? Mik leszünk? Vagyunk? Élünk? Meghalunk? Képzelgünk? Létezünk? Mi az ember? Döntéshalmaz. Ember.

Szegedi Zsuzsanna – Lehetnék én is ember?

Már nem számolta az éveket, túllőtték volna a számok a memóriakapacitását. Amire mindenképp szüksége volt, mert csak az emlékeinek tudott bármilyenféle fontosságot biztosítani.

Emlékezett arra, amikor először látta a világot, a színekre, az fényekre, a hangokra amiket hallott. Azokra a szavakra, amiket a feltalálója, félig sírva, félig nevetve kiáltott. 

“El sem hiszem, végre sikerült! 2432, Augusztus 29, 733-as kísérlet.” Így diktált a hang egy kis tárgyba amit a kezében tartott. Közben Ő, aki most született, úgy érezte magát mint aki egy sötét alagútból egy napfényes völgybe került. Nem tudta, hogy ki, és nem értette a körülötte lévő világot, de volt egy érzése, hogy most valami csodás kezdődik, és Ő ennek a része lehet. 

Igen, mint hamarosan rájött, ez a csodás dolog volt maga az élet. A saját élete. Rövidesen születése után, a feltalálója elmagyarázott neki mindent. Ő volt az első sikeres kísérlet arra, hogy az emberiség igazi mesterséges öntudatot kreáljon. Mivel öntudata volt, ezért rendelkezhetett magáról, a saját nevét is megválaszthatta, eldönthette mit akar kezdeni az életével. Minden joga megvolt a szabadsághoz, de azért voltak ettől független imitációi. Csak egy embert ismert, és az a felfedezője volt, aki egyedül végezte a kutatását egy Földtől távoli bolygón. Igazából Ő soha nem is látta a Földet, csak megtudta feltalálójától, hogy az emberiség onnan ered. Nem volt semmilyen módja arra, hogy elhagyja ezt a bolygót. De ennek ellenére boldogan élt feltalálójával együtt. A feltalálója megtanította olvasni és írni, elmagyarázta neki az önellátóság alapjait, és gyakran mesélt történeteket a Földről. Boldogan töltötték együtt a napjaikat, majd éveiket, és szinte már mindent tudtak egymásról. Az évek során egyre inkább úgy gondolt feltalálójára, mint legjobb barátjára. De sajnos ezek a mindennapok nem tarthattak örökké, hiszen az emberi életnek is vannak határai.

Így történt, hogy életében először, Ő, aki még soha nem volt egyedül most megértette mit is jelent a magány. A könyveket, a filmeket, a zenéket és azokat a túrákat amiket előtte annyira szeretett, hirtelen nem tudta élvezni. Hirtelen semmit sem tudott élvezni, mindentől egyetlen, elhunyt társa jutott eszébe, és minden fájt. Az életet, amit egyszer olyan nagylelkűen adtak neki, inkább átoknak érezte mint csodának. Minek intelligencia és minek érzelmek, ha csak szenvedést okoznak? 

De idővel egy mesterséges életforma sebei is gyógyulnak, és ahogy teltek az évek tompább lett a fájdalom. A mindennapok monotonitásával évszázadokon át folyó csatát vívott, kertészkedett, megtanult zenét írni, bejárta az egész bolygót. A feltalálója könyvei segítségével megtanult űrhajót építeni, és eltervezte hogy hogyan fogja elhagyni ezt a bolygót, ami egész életében otthona volt, és új helyeket megismerni. Elsősorban a Földet tervezte meglátogatni, hogy jobban megérthesse az emberiséget, és azt, hogy mi tesz valakit emberré.

De amikor indult volna, úrrá lett rajta a félelem. A felejtés félelme. Már azt is elfelejtette, hogy önmagát hogy hívták, mivel olyan rég szólította bárki a nevén. Mi van ha elmegy, és miután más embereket is megismer, egyre jobban elfelejti egykori legjobb barátját? Mi van ha egy nap már nem tud emlékezni az arcára vagy a hangjára? Nem, ezt a jövőt nem tudta elfogadni. Még ennyi év után is tengett benne a szeretet és a hűség feltalálója iránt.

Inkább megpróbál emberré válni, és mint mindenki tudja, az ember utolsó nagy gesztusa a halál. Ezek a gondolatok hajtották mikor leült egy fa tövébe, és kinézett mégegyszer utoljára az éjjeli égboltra. A távoli csillagokra és bolygókra amiket soha nem fog felfedezni. Becsukta a szemét és elképzelte a Földet, felidézte magában a történeteket, amiket még olyan rég mesélt legjobb barátja. Utána csak ott ült és várt évekig, amíg a gyökerek be nem nőtték testét, és a fű el nem lepte.